Tűnődöm…vajon kettejük közül ki a jobb szakács,ki az igazi szakácsművész? Vagy amit csinálnak az inkább bűvészet? Az olvasóra bízom…
Képzeljünk el egy elegáns,
belvárosi éttermet. Forgalmas helyen, mégis csendes zsákutcában, remek kis
kerthelyiséggel. Az étterem berendezését a visszafogott elegancia és a kényelem
jellemzik. Esténként lágy élőzene szól. A konyha hatalmas és makulátlanul
tiszta, a legmodernebb eszközökkel berendezve. A személyzet jól képzett, külföldi
tapasztalatokkal felvértezett, a busás borravalónak köszönhetően motivált. A
beszállítók ebbe az étterembe hozzák elsőként a szezonális termékeket és egész
évben ide szállítják a legszebb és leggusztusosabb darabokat. Az olvasottabb
gasztronómiai magazinok rendszeresen cikkeznek róla. Ide jár a felső tízezer
gasztronómia iránt érdeklődő tehetősebb - és mások által kissé sznobnak mondott
- része. A vendégek kíváncsian várják a legújabb ételkölteményeket, amelyeknek
egyetlen adagjáért hajlandók akár annyit is fizetni, mint egy átlag magyar
család heti ebédpénze. A kritikusok izgatottan figyelik a következő újdonságot.
Megérkezik a főszakács és összeállítja a menüt. Fiatal, jóképű, kisportolt férfi,
aki ügyesen olaszosította - kissé elcsépelt - magyar becenevét pl. „Antonio”-ra
vagy „Stefano”-ra. A nyomás óriási rajta, ma is valami újat kell alkotnia. Lehetséges,
hogy bekerül az igazán nagyok közé és még egy csillagot is szerez az étteremnek!
Egy kis inspiráció, szorgos segítő kezek munkája nyomán kész is az újabb
szakácsművészeti remekmű. Kell egy egyszerű alapanyag, egy jellegzetes fűszer,
érthetetlen franciás nevű eljárás („blansírozott”, „gratinírozott”) és egy ötletes
fantázianév. Meg egy horribilis összeg a fantázianév mellett az étlapon. „A séf
ajánlata”, hirdeti a tábla - három idegen nyelven is - a bejáratnál. Hatalmas
tányéron tenyérnyi étel. Egyetlen este alatt hatalmas szenzációvá válik az új
fogás az aznapi vendégek körében és minimális anyagköltség mellett százezreket
keres rajta az étterem tulajdonosa. Micsoda tehetség, mondhatni varázserő kell
ahhoz, hogy ezt a sok pénzt előcsalogassa az elégedett, ám kissé éhesen maradt
gazdag vendégsereg zsebéből. Ez lenne az igazi szakácsművészet? Vagy ez már bűvészet,
pénzügyi értelemben is…
Képzeljünk el egy lepusztult, külvárosi
büntetés végrehajtási intézetet, hétköznapi nevén: börtönt. Zajos, dübörgős
főút mellett áll, udvara betonozott, növényzet sehol. A menza burkolata, a
bútorok és a teríték még a múlt századból maradtak itt, retró. Csorbák, kopottak, összességében
szedett-vedett. A konyhából ebédidőben kihallatszik a konyhás nénik rádiójából
az aktuális slágerzene. A konyha hatalmas, épphogy megfelel a higiéniai
előírásoknak, az eszközök fejlesztésére évtizedek óta nincs pénz. A személyzet motiválatlan,
átmeneti kényszer megoldás gyanánt vállalta az állást, béremelést a következő
kormánytól remélnek. A legolcsóbb és legegyszerűbb alapanyagokat kapják, hús,
zöldség és gyümölcs csak néhanapján szerepelnek a menüben. A nézettebb
politikai és közéleti televízió műsorok rendszeresen foglalkoznak az itt tapasztalható
– szinte már tarthatatlan - helyzettel. Ide jár ebédelni a hazai bűnözők krémje.
A rabok éhesen várják az ebédet, melynek anyagköltségére mindössze annyi a
keret, mint egy átlag magyar kisiskolás uzsonnapénze. A rabok kritikus szemmel,
izgatottan figyelik, hogy mi lesz az aznapi fogás, mely számukra semmi
újdonságot nem jelent – ugyanaz a néhány étel szerepel a tányérjukon évek óta. Megérkezik
a főszakács és összeállítja a menüt. Nyugdíj felé közeledik, kissé molett,
kalácskarú hölgy, akinek szülei - a korosztályában oly népszerű - Marika vagy
Erzsike becenevet adták. A nyomás óriási rajta, ma ismét ebédet kell főznie. Lehetséges,
hogy minden igyekezete ellenére ma is pajzán beszólások kereszttüzébe kerül és megdobálják
kenyérgalacsinokkal! Egy kis kreativitás, némi magyaros fűszer, nagy adag rántás
és elkészül az aznapi ebéd. Kell egy egyszerű alapanyag, sok só, sok víz és egy
jól hangzó név, amiben szerepel a „tokány” vagy a „ragu” kifejezés. „Mai menü:”
hirdeti a tábla a kantin fokozott őrséggel ellátott bejáratánál. A tányéron két merőkanálnyi étel, ennyi a napi
adag és kenyér. Már a belépéskor zúgolódnak az éhesen érkezők, miért nincs ma
sem hús feltétnek? Szerencsére a minimális anyagköltség ellenére is sikerül egy
viszonylag ehető főzeléket összehozni, ami „elég meleg, elég sós, ki lehet
osztani” – ahogy egykor a katonaságnál mondták. Ma ez az egyetlen főtt étel,
sokan üresre nyalják a tányérjukat, valaki jól is lakik, sőt repetát is kér
belőle. Micsoda lelkierő és tartás kell ahhoz, hogy nap, mint nap az ország
legádázabb bűnözői számára a minimális anyaköltség ellenére is ehető ételt készítsen.
Az eredmény: néhány elégedett, jóllakott arckifejezés kifelé menet. Akkor ez
most szakácsművészet? Vagy pusztán mindennapos pénzügyi zsonglőrködés, egy másfajta
bűvészet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése