Mit jelent szeretni?

„Egy asszony, aki fel tudja sorolni, mi minden fontosabb neki, mint az, hogy ő adjon enni annak, akit szeret, hogy jelen legyen, amikor az ételt megkóstolja, mert arcáról azonnal le akarja olvasni, nem hiányzik-e neki belőle só vagy valami más fűszer – aki nő létére képes egy ilyen felsorolásra, annak fogalma sincs arról, hogy mit jelent szeretni.” (Ancsel Éva)

Huh, első olvasáskor szíven ütött. A második olvasáskor is. Aki ismer, az tudja, hogy én nem igazán szeretek főzni (bár ez változóban van). Nem szeretem az egész napos készülődést, a konyha felrobbantását, mosogatni, elpakolni meg végképp nem. Az egész főzést alapvetően időrablónak tartom. Két kisgyerek mellett gyakorlatilag mission impossible.

Más persze, ha az ember rákészül, tervezget, egy hétvégén vagy vizsgaidőszakban tanulás helyett rászán egy délutánt egy hónapban maximum egyszer. Vendégeknek vacsorát főzni vagy születésnapra nagy szeretettel tortát sütni. Az a fajta főzőcskézés részemről rendben.

Ha a főzésre gondolok, nekem csak ilyen felsorolások ugranak be. Mennyi mindent csinálhattam volna ehelyett az odaégett rizs helyett. Nekem egy jó ételnél előrébb van (akár én főztem, akár más): egy jó beszélgetés valakivel, akit szeretek, egy jó hangverseny, színház, séta a természetben, úszni a tengerben, egy érdekes cikk elolvasása, rötyögés a gyerekekkel… Sokáig folytathatnám.

Akkor én nem is tudom, hogy mit jelent szeretni? Akkor én csapnivaló feleség vagyok és rossz anya? Te jó ég! Valóban csak ez az egy igazi módja van annak, hogy kifejezzem a családom iránt érzett szeretetem?  Ha kisüt a nap, mi rohanunk a természetbe, de minimum a játszótérre, szorgosan homokozunk, mondókázunk, non-stop éneklünk, friss gyümölcsöt majszolunk. De egy ilyen remek délelőtt végén bizony előfordul, hogy már nincs idő főzni. Inkább beugrunk a kisboltba, leveszek egy csomag virslit, egy kukorica konzervet és egy kis tubus majonézt meg egy üveges bébiételt és 5 perc alatt kész az ebéd. És őszintén: nem nézegetem a gyerekeim arcát, nem fürkészem a reakciójukat. Tegyük fel, hogy a gyerekek elalszanak este időben, a férjemmel leülünk megnézni együtt egy jó filmet. Közben borozunk, beszélgetünk, egymásra figyelünk és megeszünk két zacskó pattogatott kukoricát. Nem állok neki főzni, ha van alapanyag, akkor sem. Félő, hogy mire elkészülök, mindketten beájulunk a fáradtságtól. Ha van egy érdekes gyerekprogram a közeli kultúrházban hétvégén, mi négyesben megyünk a gyerkőcökkel. Nem igazán szeretem a klasszikus „apa játszóterezik, anya meg otthon robotol egyedül a konyhában” felállást. Nekem az fontosabb, hogy négyesben töltsük a délelőttöt annál, hogy én magam főzzek. Szerintem pont az ilyen hétvégékre találták ki a lángosost. :)

Egyik kedvenc sorozatomból, a Született feleségekből is felidézek egy jelenetet. Az egyik főszereplő, Lynette, négy gyerekes anyuka (ebből kettő egy hiperaktív ikerpár), a szülés előtt felkapott, jól kereső reklámszakember. A szülés után sok-sok évet otthon tölt, minden percét kitölti a gyereknevelés. Ő testesíti meg a sorozatban a vívódó nagycsaládos édesanyát, aki maximálisan szereti a családját, az eleven gyerekek minden nap az őrületbe kergetik, és titkon visszavágyik az üzleti életbe, a pörgős kampányok és business meetingek világába. Egy alkalommal náluk vendégeskedik az anyósa. Ő, Lynettel ellentétben, aktív korában egy klasszikus olasz mamma életét élte otthon. Egész nap a háztartással volt elfoglalva, kényeztette a családját, minden csettintésre kiszolgálta őket és ennek a mamma létnek minden egyes percét imádta.  A látogatás ideje alatt az anyós egész nap a konyhában áll egy kanna kávéval a kezében és alig várja, hogy betoppanjon a fia, vagy a kamasz fiúk egyike és kávét, ételt-italt tegyen eléjük tüstént. Lynette ezen kiborul, főleg akkor, amikor az anyós szóvá teszi, hogy nem érti, miért szeretne Lynette dolgozni. Szerinte ugyanis a konyha a legjobb hely a világon, itt egész nap kifejezheti a szeretetét a családja iránt és nem tudja elképzelni sem, hogy egy nő (itt és most: a meny) miért akarná ezt a helyet egy percre is elhagyni. Lynette egy jót mosolyog, megöleli az anyósát és bölcsen csak annyit mond: „mert én nem vagyok ilyen.”

Keresem a választ arra a kérdésre, hogy én milyen is vagyok. Fogalmam sincs arról, hogy mit jelent szeretni? Vagy egyszerűen sok módját ismerem a szeretet kifejezésének és ezért nem vagyok rászorulva csak egyre, a kedvenc étel megfőzésére? Az idézetet többször leírtam magamnak kézzel, sokszor újra olvastam az elmúlt években és próbáltam megfejteni a jelentését. Aztán a férjem adott egy emészthető magyarázatot: nem baj, ha mást is szeretek a főzésen kívül. De az baj, hogy akkor, amikor aktuális feladatom anyaként a gyerekeim megetetése, akkor a feladatomat elhanyagolom, és nem adok nekik enni. Ez nálunk természetesen sosem fordul elő. Vajon tényleg szükséges minden kóstolásnál jelen lennem? Mi a jobb/rosszabb: figyelni, hogy a gyerek kiköpi-e a készen vásárolt bébiételt vagy a saját főztömmel itthon hagyni valaki másra, hogy etesse meg?

Onnan is meg lehet közelíteni ezt a kérdést (Mit jelent szeretni?), hogy én mit értékelek a mások szeretetéből. Ha valaki nekem főz, az jó. Ha csoki vagy habos süti és kávé is jár mellé, az is jó. De ha csak ad egy pohár vizet vagy pizzát rendel, nekem az is jó. A háromfogásos ebéd a vajas kenyérhez képest nekem nem klasszisokkal jobb, nem sokkal jobb, az is csak ugyanolyan „jó”. Ha egy barátom megosztja velem a gondolatait, örömét és bánatát, ápolja a lelkem és jókat nevetünk, az nagyon jó. Annak jobban örülök, mint ha az egész délelőttöt a konyhában tölti és háttal áll nekem, úgy próbál meg beszélgetni, miközben az ételre koncentrál. Talán nincs még eléggé kifinomult ízlésem ahhoz, hogy bizonyos dolgokat valóban értékelni tudjak. Az én szívemhez egészen biztosan nem a gyomromon át vezet az út.

Miért foglalkoztat ennyi ideje a fenti idézet? Meg tudom magyarázni észérvekkel és tapasztalatokkal, hogy szeretni márpedig sokféleképpen lehet, nemcsak a családtagok etetésével, mégsem tudom elengedni. Talán a szívem mélyén érzem, hogy egy kicsit mégiscsak erre (is) születtem...