Az én történetem

Világéletemben nagyon jó tanuló voltam. Megtanultam jól angolul és franciául, kicsit olaszul és horvátul, jogot végeztem, cum laude eredménnyel, jó állásom volt. Otthon szerető és támogató család vett körül, édesanyám igen jól főz, nálunk természetes volt a házi koszt, a meleg vacsora, a fejedelmi lakomák ünnepekkor. 

Engem nem érdekelt különösebben a főzés, sem az evés, sem az újdonságok. Jól megvoltam az édességekkel, süteményekkel, de valójában a többi:  édes mindegy volt.  Azon kívül, hogy tegyék elém, nem volt több igényem az ennivalóval kapcsolatban. Kisgyerekként válogatós voltam, vékony és rossz evő. Később, ha betévedtem a konyhába, és úgy félévente egyszer megkérdeztem, hogy én is segíthetek-e, akkor olyan válaszokat kaptam, hogy: ”Te csak tanulj!”, „Ez egy új recept, még én sem tudom, hogy is kell csinálni” vagy „Ez a művelet neked még túl bonyolult”. Így bevackoltam magam a konyhába a radiátor mellé vagy lehuppantam egy székre és órákat beszélgettem anyukámmal a suliról, barátokról, az élet nagy dolgairól miközben ő szorgosan sütött-főzött, én meg még csak oda se néztem... 

Feleségként, anyukaként ezt nagyon bánom. Ma már én teszek napi ötször ételt a családom elé (ebből egy vagy kettő főtt étel) és még mindig sokszor fogalmam sincs, hogy pl.: a meghámozott sárgarépát melyik késsel vágjam fel vagy mekkora méretű edénybe gyűjtsem a répakockákat. Borzasztó nehéz, hogy mindent magamnak kell kitapasztalni, rengeteg kérdésem van, amit nem tudok kinek feltenni, a receptek és a szakácskönyvek nekem nem elég részletesek. Egyszer azt mondat nekem egy ügyvéd, hogy a jó ügyvédi tényvázlat olyan alapos, ami alapján könnyedén megírható a keresetlevél. Egy bíró pedig azt, hogy a jó keresetlevél úgy van megfogalmazva, hogy azt felhasználva, szinte átmásolva már kész is van az ítélet. Szerintem a tökkezdőknek írt jó recept pedig olyan, hogy az étel elkészítése közben ne merüljön fel kérdés a szakácsban. Legyen olyan, mintha több tapasztalt generáció állna melletted a konyhában, és drukkolna azért, hogy mennyei legyen életed első pörköltje. 

Második gyermekünk születése után kb.4 hónappal már nagyon kimerültnek és fáradtnak éreztem magam. Utáltam a konyhát, a mindennapos főzőcskézést, a háztartási robotot. A helyzet súlyossá vált. Reggelente sírni volt kedvem már reggeli készítés közben. Sokat sírtam is itthon. Kedvenc szlogenem lett: ha kifognám az aranyhalat és felajánlaná, ha visszadobom őt, cserébe elintézi, hogy legyen egy házimunka, amit soha többé nem kell csinálnom az életben, akkor mit választanék, én rávágnám kapásból, hogy a főzés!!! Vágytam már a kikapcsolódásra, kényeztetésre. Férjemet hónapokon át próbáltam győzködni arról, hogy menjünk el pihenni egy all inclusive családi wellness hétvégére. Kiderült, hogy az általam kinézett hotelek csillagászati áron kínálják a hétvégi csomagokat. Csalódott voltam, bár nagyon számítottam rá, hogy valami csoda folytán a férjem mégis meglep engem (házassági évfordulóra, névnapra, de legkésőbb karácsonyra) egy ilyen programmal. 

Karácsonyra kaptam egy borítékot. Juhejj! - gondoltam, irány a bababaráthotel!.  Egy belvárosi főzőiskola ajándékutalványa volt, egy 5 alkalmas főzőtanfolyamra... Először azon sértődtem meg, hogy egy hasonló ajándékot nekem egy évvel korábban már megígért, csak akkor a neten nem sikerült foglalnia. Másodszor azon, hogy engem cselédképzőbe akarnak íratni (engem, egy doktort!). Harmadszor pedig akkor keltem ki magamból, amikor megláttam, hogy mennyibe is került az ajándék. Na, azért nem volt csillagászati, de már nem is volt fényévekre egy wellness hétvégétől. (Megjegyzem, hogy én a férjemnek egy 999 HUF James Bond DVD-t vettem, a tervezgetett James Bond gyűjteménye első darabját.) Első lépésben azon gondolkodtam, hogy hogyan tegyem pénzzé az utalványomat. Majd elkezdtem beszervezni barátnőket, hogy menjünk együtt így pikk-pakk elfogy az 5 alkalom. Nagyon bántott, hogy ezért a drága és szeretettel adott ajándékért egy cseppet sem tudtam lelkesedni.

Az élet úgy alakította, hogy egyedül mentem az első alkalomra és – hadd éljek itt egy közhellyel – ez a főzőiskola megváltoztatta az életemet. 

Az első perctől kezdve nagyon jól éreztem magam. A legfontosabb felismerés az volt, hogy rájöttem: senki, még én magam sem várhatom el magamtól, hogy azonnal tudjak főzni a tökkezdő, nullás szinten. Tanultam irodalmat, kémiát, filozófiát, büntetőjogot, de sosem tanultam főzni. Természetes, hogy lesznek hibák, odaégett rántások, túlfűszerezett ételek az elején és nagyon sok kérdésem lesz. A nyelvtanulás is úgy indul, hogy az ember nagyon keveset tud. Egy-egy kifejezés vagy mondatfoszlány (olaszul Ciao, pizza, pasta, franciául merci, pardon, voilá) a kiindulási alap. Aztán elkezdjük a nyelvleckéket, évek alatt eljutunk fokozatosan a haladó, majd a nyelvvizsga előkészítő szintre. Ha szerencsénk van, kijutunk külföldre is.  A főzéssel is így van. Először abból indulunk ki, hogy ettünk valahol valami finomat. Aztán visszaemlékszünk, receptet keresünk és megpróbáljuk elkészíteni. Elsőre nem mindig megy, de 5-6 alkalom után már általában jól sikerül és gyorsabban végzünk. Egy kezdő nyelvtanulót nem lökünk be egy felsőfokú nyelvvizsgára vagy egy idegen nyelvű állásinterjúra, pláne nem még az első óra előtt. 

A tökkezdő szakácsnak, szakácshoz is türelem kell. Először kóstolás, recept kutatás, tervezgetés majd jön a megvalósítás, maga a főzés. Most, hogy ezeket a gondolatokat leírtam, már nem is tűnik annyira szörnyű dolognak a főzés. A végén még megszeretem :) És inkább megsütöm az aranyhalat :)