Mit jelent szeretni?

„Egy asszony, aki fel tudja sorolni, mi minden fontosabb neki, mint az, hogy ő adjon enni annak, akit szeret, hogy jelen legyen, amikor az ételt megkóstolja, mert arcáról azonnal le akarja olvasni, nem hiányzik-e neki belőle só vagy valami más fűszer – aki nő létére képes egy ilyen felsorolásra, annak fogalma sincs arról, hogy mit jelent szeretni.” (Ancsel Éva)

Huh, első olvasáskor szíven ütött. A második olvasáskor is. Aki ismer, az tudja, hogy én nem igazán szeretek főzni (bár ez változóban van). Nem szeretem az egész napos készülődést, a konyha felrobbantását, mosogatni, elpakolni meg végképp nem. Az egész főzést alapvetően időrablónak tartom. Két kisgyerek mellett gyakorlatilag mission impossible.

Más persze, ha az ember rákészül, tervezget, egy hétvégén vagy vizsgaidőszakban tanulás helyett rászán egy délutánt egy hónapban maximum egyszer. Vendégeknek vacsorát főzni vagy születésnapra nagy szeretettel tortát sütni. Az a fajta főzőcskézés részemről rendben.

Ha a főzésre gondolok, nekem csak ilyen felsorolások ugranak be. Mennyi mindent csinálhattam volna ehelyett az odaégett rizs helyett. Nekem egy jó ételnél előrébb van (akár én főztem, akár más): egy jó beszélgetés valakivel, akit szeretek, egy jó hangverseny, színház, séta a természetben, úszni a tengerben, egy érdekes cikk elolvasása, rötyögés a gyerekekkel… Sokáig folytathatnám.

Akkor én nem is tudom, hogy mit jelent szeretni? Akkor én csapnivaló feleség vagyok és rossz anya? Te jó ég! Valóban csak ez az egy igazi módja van annak, hogy kifejezzem a családom iránt érzett szeretetem?  Ha kisüt a nap, mi rohanunk a természetbe, de minimum a játszótérre, szorgosan homokozunk, mondókázunk, non-stop éneklünk, friss gyümölcsöt majszolunk. De egy ilyen remek délelőtt végén bizony előfordul, hogy már nincs idő főzni. Inkább beugrunk a kisboltba, leveszek egy csomag virslit, egy kukorica konzervet és egy kis tubus majonézt meg egy üveges bébiételt és 5 perc alatt kész az ebéd. És őszintén: nem nézegetem a gyerekeim arcát, nem fürkészem a reakciójukat. Tegyük fel, hogy a gyerekek elalszanak este időben, a férjemmel leülünk megnézni együtt egy jó filmet. Közben borozunk, beszélgetünk, egymásra figyelünk és megeszünk két zacskó pattogatott kukoricát. Nem állok neki főzni, ha van alapanyag, akkor sem. Félő, hogy mire elkészülök, mindketten beájulunk a fáradtságtól. Ha van egy érdekes gyerekprogram a közeli kultúrházban hétvégén, mi négyesben megyünk a gyerkőcökkel. Nem igazán szeretem a klasszikus „apa játszóterezik, anya meg otthon robotol egyedül a konyhában” felállást. Nekem az fontosabb, hogy négyesben töltsük a délelőttöt annál, hogy én magam főzzek. Szerintem pont az ilyen hétvégékre találták ki a lángosost. :)

Egyik kedvenc sorozatomból, a Született feleségekből is felidézek egy jelenetet. Az egyik főszereplő, Lynette, négy gyerekes anyuka (ebből kettő egy hiperaktív ikerpár), a szülés előtt felkapott, jól kereső reklámszakember. A szülés után sok-sok évet otthon tölt, minden percét kitölti a gyereknevelés. Ő testesíti meg a sorozatban a vívódó nagycsaládos édesanyát, aki maximálisan szereti a családját, az eleven gyerekek minden nap az őrületbe kergetik, és titkon visszavágyik az üzleti életbe, a pörgős kampányok és business meetingek világába. Egy alkalommal náluk vendégeskedik az anyósa. Ő, Lynettel ellentétben, aktív korában egy klasszikus olasz mamma életét élte otthon. Egész nap a háztartással volt elfoglalva, kényeztette a családját, minden csettintésre kiszolgálta őket és ennek a mamma létnek minden egyes percét imádta.  A látogatás ideje alatt az anyós egész nap a konyhában áll egy kanna kávéval a kezében és alig várja, hogy betoppanjon a fia, vagy a kamasz fiúk egyike és kávét, ételt-italt tegyen eléjük tüstént. Lynette ezen kiborul, főleg akkor, amikor az anyós szóvá teszi, hogy nem érti, miért szeretne Lynette dolgozni. Szerinte ugyanis a konyha a legjobb hely a világon, itt egész nap kifejezheti a szeretetét a családja iránt és nem tudja elképzelni sem, hogy egy nő (itt és most: a meny) miért akarná ezt a helyet egy percre is elhagyni. Lynette egy jót mosolyog, megöleli az anyósát és bölcsen csak annyit mond: „mert én nem vagyok ilyen.”

Keresem a választ arra a kérdésre, hogy én milyen is vagyok. Fogalmam sincs arról, hogy mit jelent szeretni? Vagy egyszerűen sok módját ismerem a szeretet kifejezésének és ezért nem vagyok rászorulva csak egyre, a kedvenc étel megfőzésére? Az idézetet többször leírtam magamnak kézzel, sokszor újra olvastam az elmúlt években és próbáltam megfejteni a jelentését. Aztán a férjem adott egy emészthető magyarázatot: nem baj, ha mást is szeretek a főzésen kívül. De az baj, hogy akkor, amikor aktuális feladatom anyaként a gyerekeim megetetése, akkor a feladatomat elhanyagolom, és nem adok nekik enni. Ez nálunk természetesen sosem fordul elő. Vajon tényleg szükséges minden kóstolásnál jelen lennem? Mi a jobb/rosszabb: figyelni, hogy a gyerek kiköpi-e a készen vásárolt bébiételt vagy a saját főztömmel itthon hagyni valaki másra, hogy etesse meg?

Onnan is meg lehet közelíteni ezt a kérdést (Mit jelent szeretni?), hogy én mit értékelek a mások szeretetéből. Ha valaki nekem főz, az jó. Ha csoki vagy habos süti és kávé is jár mellé, az is jó. De ha csak ad egy pohár vizet vagy pizzát rendel, nekem az is jó. A háromfogásos ebéd a vajas kenyérhez képest nekem nem klasszisokkal jobb, nem sokkal jobb, az is csak ugyanolyan „jó”. Ha egy barátom megosztja velem a gondolatait, örömét és bánatát, ápolja a lelkem és jókat nevetünk, az nagyon jó. Annak jobban örülök, mint ha az egész délelőttöt a konyhában tölti és háttal áll nekem, úgy próbál meg beszélgetni, miközben az ételre koncentrál. Talán nincs még eléggé kifinomult ízlésem ahhoz, hogy bizonyos dolgokat valóban értékelni tudjak. Az én szívemhez egészen biztosan nem a gyomromon át vezet az út.

Miért foglalkoztat ennyi ideje a fenti idézet? Meg tudom magyarázni észérvekkel és tapasztalatokkal, hogy szeretni márpedig sokféleképpen lehet, nemcsak a családtagok etetésével, mégsem tudom elengedni. Talán a szívem mélyén érzem, hogy egy kicsit mégiscsak erre (is) születtem...

Medvehagymás tekercs

Hozzávalók:

2 nagy csokor medvehagyma (egy csokor kb. ami lazán belefér a mutatóujjad és a hüvelykujjad által alkotott karikába)

15 dkg túró

1 evőkanál repceolaj vagy napraforgó olaj

1 dl natúr joghurt (sűrű, zsíros, lehet házi)

5-8 dkg füstölt sonka vagy füstölt sajt (karakteres ízű)

1 csapott mokkáskanál Vegeta

Eszközök:

vágódeszka, közepes méretű éles kés (nem recés), botmixer és hozzá való keverőtál, evőkanál, mokkáskanál, kávékanál, egy nagyobb munkafelület (lapostányér vagy nagyobb vágódeszka), egy nagyobb öblös tál a medvehagymák tárolásához, tányér a tálaláshoz (egy jó nagy lapos/hosszúkás vagy két kistányér), folpack, konyhai mérleg, papírtörlő

A medvehagyma tekercs három részből áll: medvehagyma levélből, a beletöltött medvehagyma krémből és a krém közepébe tett sajtból/vagy sonkából.

1. Levelek: Első lépésben mossuk meg/öblítsük le a medvehagymákat a mosogatónál, folyó vízben. Általában nem túl koszos, nem is földes így nem kell vele sokat bajlódni. Lehet hideg, langyos vagy meleg vízzel. Ezután beletesszük őket egy nagyobb edénybe és átválogatjuk: kb. a fele megy a töltelékbe, az arra alkalmasabb leveleket pedig megtöltjük.

A medvehagyma levél akkor a legalkalmasabb a töltésre, ha:

- nem túl nagy (nem férne bele a falat a szánkba),

- nem túl kicsi (kevés lenne hozzá a töltelék vagy kibuggyanna belőle),

- nem túl keskeny (kevés lenne hozzá a töltelék),

- nem hajlik túlzottan hátra (nehéz lenne megtölteni és felcsavarni).

A töltésre váró levelek kiálló rövid szárát tövig levagdossuk és a töltelékbe szánt levelekhez tesszük a vágódeszkára.

2. Töltelék: A töltelékbe kerülő leveleket kb. 2 mm-es csíkokra vágjuk (a kés merőleges a levelek szálirányára). Nem kell finomra, a vágás egy részét a botmixer végzi helyettünk. A medvehagymákat beleszórjuk a botmixer edényébe és hozzátesszük a túrót, a joghurtot, a Vegetát és az olajat. A botmixerrel pépesítjük. Nem kell teljesen homogénre passzírozni (ne olyan legyen, mint a krémtúró), maradjanak benne túró rögök és medvehagyma csíkok is. Ezután megkóstoljuk és tovább ízesítjük. Ha túl erős, adhatunk hozzá túrót, vagy joghurtot. Ha nem elég ízes, tehetünk bele még egy kis Vegetát. Ha folyós, a túró besűríti, ha túl sűrű, akkor mehet bele még joghurt vagy olaj. Lágy, de nem túl folyós masszát kell kapnunk. Repce olajat használtam, és olíva olajat legközelebb sem tennék bele, mert annak túl határozott íze van egy ilyen lágy töltelékbe.

3. A sonka vagy sajt: Én termelőtől vett házi füstölt sonkát használtam, amin alig volt zsír. Szerintem a lágy krémhez jól illik valamilyen karakteresebb, füstölt íz (akár egy darabka csípős kolbász). Bármit is töltünk bele, hosszúkás darabokra kell vágnunk. Hossza kb. a medvehagymák szélessége, magassága pedig 2-3 mm. (Kb. Mint két karika vákuum csomagolt szalámi egymásra téve). Szélessége, mint a kisujjunk. Ne legyen túl nagy, mert akkor túl nagy lesz a falat és félő, hogy nem fér a szánkba vagy elnyomja a medvehagyma ízét.

A töltés:

A medvehagyma leveleket kitesszük sorba magunk elé, a rajtuk maradt vízcseppeket gondosan leitatjuk papírtörlővel (a víz túl folyóssá teheti a krémet). A levelük hegye/teteje legyen tőlünk távolabb, hosszába fektessük a leveleket, fonákkal lefelé. Egy kiskanálra tegyünk krémet, majd helyezzük rá a medvehagyma levélre kb. kétujjnyira a levél tetejétől (ahol már elkezd a levél kiszélesedni). A krém közepébe nyomjuk a sajtot/sonkát. Megfogjuk a levél tetejét, ráhajtjuk a töltelékre és felgöngyölítjük magunk felé. Ne legyen túl szoros, ne buggyanjon ki a krém kétoldalt, de ne is legyen laza, mert akkor a krém kifolyhat. A levél teteje csavaráskor a túrókrémen ne érjen túl – ez megnehezíti a feltekerést. Az első falatot hamm, bekapjuk. Megkóstoljuk és megállapítjuk, hogy a krém – levél aránya jó volt-e. Ha igen, akkor mindvégig kb. ugyanannyi krémet teszünk töltéskor a kiskanalunkra. Ha túl füves íze volt, akkor tegyünk több krémet, ha alig fért a szánkba a falat, akkor a krém túl sok volt.

Tálalás:

Az elkészült tekercseket tányérra tesszük úgy, hogy a levél legalja/legvége mindig a tányér alján legyen. Ha nem így tesszük le, akkor a levél  alja részénél meglazul, lepöndörödik és nem egymás mellé, hanem egymásra kerülnek a levelek. Ez azért baj, mert egy tekercs kivételekor kiránthatunk egy másikat, ami szétjön, maszatolódik stb. Nem szükséges behűteni, azonnal fogyasztható. Kínáljunk hozzá pirítóst, kifli karikát vagy teljes kiőrlésű lisztből készült kis kenyér szeleteket. Pár tekercs megérte nálunk a másnap reggelt, finom volt, de nem volt annyira friss az íze, mint előző este. Nem ez az étel, aminek jót tenne egy kis hűtőben pihenés, sőt. Vendégváráskor ezt nem érdemes előző este készíteni. Ha mégis megmarad, folpackkal takarjuk be.

Az én történetem

Világéletemben nagyon jó tanuló voltam. Megtanultam jól angolul és franciául, kicsit olaszul és horvátul, jogot végeztem, cum laude eredménnyel, jó állásom volt. Otthon szerető és támogató család vett körül, édesanyám igen jól főz, nálunk természetes volt a házi koszt, a meleg vacsora, a fejedelmi lakomák ünnepekkor. 

Engem nem érdekelt különösebben a főzés, sem az evés, sem az újdonságok. Jól megvoltam az édességekkel, süteményekkel, de valójában a többi:  édes mindegy volt.  Azon kívül, hogy tegyék elém, nem volt több igényem az ennivalóval kapcsolatban. Kisgyerekként válogatós voltam, vékony és rossz evő. Később, ha betévedtem a konyhába, és úgy félévente egyszer megkérdeztem, hogy én is segíthetek-e, akkor olyan válaszokat kaptam, hogy: ”Te csak tanulj!”, „Ez egy új recept, még én sem tudom, hogy is kell csinálni” vagy „Ez a művelet neked még túl bonyolult”. Így bevackoltam magam a konyhába a radiátor mellé vagy lehuppantam egy székre és órákat beszélgettem anyukámmal a suliról, barátokról, az élet nagy dolgairól miközben ő szorgosan sütött-főzött, én meg még csak oda se néztem... 

Feleségként, anyukaként ezt nagyon bánom. Ma már én teszek napi ötször ételt a családom elé (ebből egy vagy kettő főtt étel) és még mindig sokszor fogalmam sincs, hogy pl.: a meghámozott sárgarépát melyik késsel vágjam fel vagy mekkora méretű edénybe gyűjtsem a répakockákat. Borzasztó nehéz, hogy mindent magamnak kell kitapasztalni, rengeteg kérdésem van, amit nem tudok kinek feltenni, a receptek és a szakácskönyvek nekem nem elég részletesek. Egyszer azt mondat nekem egy ügyvéd, hogy a jó ügyvédi tényvázlat olyan alapos, ami alapján könnyedén megírható a keresetlevél. Egy bíró pedig azt, hogy a jó keresetlevél úgy van megfogalmazva, hogy azt felhasználva, szinte átmásolva már kész is van az ítélet. Szerintem a tökkezdőknek írt jó recept pedig olyan, hogy az étel elkészítése közben ne merüljön fel kérdés a szakácsban. Legyen olyan, mintha több tapasztalt generáció állna melletted a konyhában, és drukkolna azért, hogy mennyei legyen életed első pörköltje. 

Második gyermekünk születése után kb.4 hónappal már nagyon kimerültnek és fáradtnak éreztem magam. Utáltam a konyhát, a mindennapos főzőcskézést, a háztartási robotot. A helyzet súlyossá vált. Reggelente sírni volt kedvem már reggeli készítés közben. Sokat sírtam is itthon. Kedvenc szlogenem lett: ha kifognám az aranyhalat és felajánlaná, ha visszadobom őt, cserébe elintézi, hogy legyen egy házimunka, amit soha többé nem kell csinálnom az életben, akkor mit választanék, én rávágnám kapásból, hogy a főzés!!! Vágytam már a kikapcsolódásra, kényeztetésre. Férjemet hónapokon át próbáltam győzködni arról, hogy menjünk el pihenni egy all inclusive családi wellness hétvégére. Kiderült, hogy az általam kinézett hotelek csillagászati áron kínálják a hétvégi csomagokat. Csalódott voltam, bár nagyon számítottam rá, hogy valami csoda folytán a férjem mégis meglep engem (házassági évfordulóra, névnapra, de legkésőbb karácsonyra) egy ilyen programmal. 

Karácsonyra kaptam egy borítékot. Juhejj! - gondoltam, irány a bababaráthotel!.  Egy belvárosi főzőiskola ajándékutalványa volt, egy 5 alkalmas főzőtanfolyamra... Először azon sértődtem meg, hogy egy hasonló ajándékot nekem egy évvel korábban már megígért, csak akkor a neten nem sikerült foglalnia. Másodszor azon, hogy engem cselédképzőbe akarnak íratni (engem, egy doktort!). Harmadszor pedig akkor keltem ki magamból, amikor megláttam, hogy mennyibe is került az ajándék. Na, azért nem volt csillagászati, de már nem is volt fényévekre egy wellness hétvégétől. (Megjegyzem, hogy én a férjemnek egy 999 HUF James Bond DVD-t vettem, a tervezgetett James Bond gyűjteménye első darabját.) Első lépésben azon gondolkodtam, hogy hogyan tegyem pénzzé az utalványomat. Majd elkezdtem beszervezni barátnőket, hogy menjünk együtt így pikk-pakk elfogy az 5 alkalom. Nagyon bántott, hogy ezért a drága és szeretettel adott ajándékért egy cseppet sem tudtam lelkesedni.

Az élet úgy alakította, hogy egyedül mentem az első alkalomra és – hadd éljek itt egy közhellyel – ez a főzőiskola megváltoztatta az életemet. 

Az első perctől kezdve nagyon jól éreztem magam. A legfontosabb felismerés az volt, hogy rájöttem: senki, még én magam sem várhatom el magamtól, hogy azonnal tudjak főzni a tökkezdő, nullás szinten. Tanultam irodalmat, kémiát, filozófiát, büntetőjogot, de sosem tanultam főzni. Természetes, hogy lesznek hibák, odaégett rántások, túlfűszerezett ételek az elején és nagyon sok kérdésem lesz. A nyelvtanulás is úgy indul, hogy az ember nagyon keveset tud. Egy-egy kifejezés vagy mondatfoszlány (olaszul Ciao, pizza, pasta, franciául merci, pardon, voilá) a kiindulási alap. Aztán elkezdjük a nyelvleckéket, évek alatt eljutunk fokozatosan a haladó, majd a nyelvvizsga előkészítő szintre. Ha szerencsénk van, kijutunk külföldre is.  A főzéssel is így van. Először abból indulunk ki, hogy ettünk valahol valami finomat. Aztán visszaemlékszünk, receptet keresünk és megpróbáljuk elkészíteni. Elsőre nem mindig megy, de 5-6 alkalom után már általában jól sikerül és gyorsabban végzünk. Egy kezdő nyelvtanulót nem lökünk be egy felsőfokú nyelvvizsgára vagy egy idegen nyelvű állásinterjúra, pláne nem még az első óra előtt. 

A tökkezdő szakácsnak, szakácshoz is türelem kell. Először kóstolás, recept kutatás, tervezgetés majd jön a megvalósítás, maga a főzés. Most, hogy ezeket a gondolatokat leírtam, már nem is tűnik annyira szörnyű dolognak a főzés. A végén még megszeretem :) És inkább megsütöm az aranyhalat :)

A blog - receptek "tökkezdőknek"

A recepteket azoknak írom, akik (még) nem tanultak (meg) főzni. Akiket nem tanítottak meg, nem mutatta meg senki a fortélyokat, fogásokat, nem jártak szakácsiskolába. Akik a hajukat tépik az olyan kifejezésektől, mint a „fehéredésig”, „annyi lisztet, amennyit felvesz”, „aranysárgára pirítjuk” vagy „amíg el nem főtte a levét”. Hiányzik egy jó weboldal, egy fórum vagy egy szakácskönyv azoknak, akik „tökkezdők”. A Nullás szintről indulóknak – mint én.

Folyamatosan gyakorolok, olvasok, ismerkedem – főzéssel, ízekkel, ételekkel, alapanyagokkal, receptekkel. Megpróbálok megfőzni vagy megsütni valamit, aztán megírom a saját receptemet a „tökkezdőknek”. Lépésről lépésre, minden egyes fázist, eszközt és mozdulatot körülírva. Felhívva a figyelmet a veszélyekre és buktatókra. Közzéteszem és bízom benne, hogy az olvasóknak már elsőre is meglesz a sikerélmény. Következő alkalommal pedig már bárki a maga ízlésre formálhatja az ételt, továbbgondolhatja vagy egyszerűsítheti.

A receptjeim szájba rágósak, terjengősek lesznek. A megfogalmazással senkit nem szeretnék megsérteni, nem nézek senkit ostobának vagy kétbalkezesnek, netán fantáziátlannak. Ha haladó szakács vagy, akkor szerintem ne az én receptjeimet nézegesd, mert sokkal hosszabbak, mint egy átlagos recept és elmegy a kedved a főzéstől, mire végigolvasod. A blog írással pont ennek az ellenkezőjét szeretném elérni.

Írni fogok a főzéshez kapcsolódó élményekről is. Emberekről, akik szemléletformáló hatással voltak rám vagy egy-egy mondatuk ott cseng a fülemben főzés közben. Remélem, hogy másokat is megérintenek.